Talán sokan emlékeznek a nyolckötetes regénysorozat főszereplőjére Anne Shirley-re. A cserfes árva lány az őt körülvevő zord világból, fantáziája világába menekült. Számára az volt elképzelhetetlen, hogy a realitás talaján maradjon. Azt vallotta, hogy fantáziája és álmodozásai kiszínezik az életet. Ez aztán sokszor sodorta kellemetlen helyzetekbe leginkább azért, mert nem csupán nagy álmodozó volt, hanem lelkes világmegváltó is. Nem elégedett meg azzal, hogy álmaiban él, irreális terveit bizony meg is akarta valósítani, és tudta, hogy ez másoknak is ugyanolyan jó lesz.
Az Ő karaktere jól példázza az Iszalag és a Vasfű személyiségek keveredését.
Aki esetleg nem ismeri, annak néhány gondolat Anne-től:
"- Hallott már olyan emberről, akinek fiatal korában vörös volt a haja, de később, amikor felnőtt, másmilyen lett?
- Nem én, soha az életben - mondta Marilla könyörtelenül -, és nem tartom valószínűnek a te esetedben sem.
- Egy reménnyel megint kevesebb - sóhajtotta lemondóan Anne. - Az életem hamvakba holt remények temetője. Ezt a mondatot egy regényben olvastam, és valahányszor csalódom valamiben, ezt ismételgetem magamban, hogy megvígasztalódjak.
- Ami engem illet, nem látom, mi ebben a vigasztaló - mondta Marilla.
- Ó, hát az, hogy olyan szépen és romantikusan hangzik. Tudja, mintha csak egy regény hősnője lennék. Úgy szeretem a romantikus dolgokat, és a hamvakba holt remények temetőjénél romantikusabbat elképzelni sem lehet, nem? Igazán örülök, hogy nekem is van egy hamvába holt reményem."
"- Hát soha sem képzeli a dolgokat másnak, mint amilyenek? - ámuldozott Anne.
- Nem.
- Ó! - Anne-nek elakadt a szava. - Jaj, Miss - Marilla, mit veszít, ha tudná!"
"- Ó, Marilla! - kiáltott fel egy szombat délelőtt, amikor csodás ágakkal megrakva betáncolt a házba. - Olyan boldog vagyok, hogy egy ilyen októberes világon élhetek! Milyen borzasztó lenne, ha a szeptemberből csak úgy minden átmenet nélkül átcsúsznánk a novemberre, nem?"
"- Miért kell az imádkozáshoz letérdelni? Ha én tényleg imádkozni szeretnék, akkor megmondom, mit tennék. Kimennék egy tágas, nagy mezőre, egyedül, vagy egy sűrű, sűrű erdőbe, és felnéznék az égre úgy, hogy ne is lássak mást, csak azt a végtelen kékséget, és akkor csak érezném a lelkemből felszálló imát."
"- Ó, arról nem érdemes beszélni, hogy én mit tudok magamról; de ha megengedné, hogy elmeséljem, mit képzelek magamról, az ezerszer érdekesebb lenne."
