Jenei András:Tengercseppek
/Részlet/
Sokan voltunk. Bárhonnan figyeltem társaim, körülvettek; ott éltek és haltak velem fentről, lentről ugyanúgy, mint mellőlem bárhonnan.
Együtt szitáltunk, csapódtunk, együtt lüktetett a testünk, koppantunk valahol, vagy éppen belekapaszkodtunk kezeinkkel a másikba.
Azaz éltünk, sodródtunk, és ha valamelyikünk gondolkodott, vagy éppen érzett, akkor ugyan megváltozott a színe, de ha nem volt mély a dolog, belevesztünk egymásba...
Akadtak olyanok, akik messzebb élték napjaikat, óráikat, vagy éppen perceiket tőlünk, de ha nem is mondtuk ki, testvéreinknek, rokonainknak neveztük őket. Élhettek a mélyben ugyanúgy, mint magasabban, vagy éppen ott, ahonnan egyszer mindenki visszatért valaha...
Hogy honnan születtem közéjük, azt nem mondta el senki; talán a messzi sötét űrből jöhettem, de akik suttogtak valamit rólam, azok szerint egy földi napon, egy őszi esővel tértem meg ezen a helyen, ami aztán az életemnek azon szakaszává vált, ahonnan valamikor tovább állhatok.
Belepottyantam az énemnek eme mindenségébe, ebbe a formába és mire alakom igazi csepp alakúvá vált, azon vehettem észre magam, hogy belsőmben nincs az, amitől olyan lehetnék, mint megannyi társam.
Nem, nem üres voltam, csak ritkább, vagy egyszerűen csak másabb...
Na, de ettől még peregtem, csobogtam, koppantam, ugyanúgy, mint mások;felemelkedtem, átváltoztam, majd lezuhantam és kerestem utam, hogy valaha "hazaérjek".
