„A bölcs helyett egy nagy macska jött be a kunyhóba. Szándékosan jött be, mint aki pontosan tudja hová megy. Sötét, fényes bundája volt, részben sziámi és talán részben – hát nem is tudom, részben bölcs. Ezt azért mondom, mert a következő dolog, amire emlékszem az, hogy beszélni kezdett hozzám – nem a szájával, hanem gondolatban. Olyan volt a hangja, mint a bölcsé, csak halkabb. Egyenesen ült, ahogy a macskák szoktak, rám nézett és rátért a tárgyra.
– Belegondoltál már valaha, milyen paradoxon az idő? – kérdezte, mielőtt kényesen nyalogatni kezdte szőrét a vállánál.
Furcsán éreztem magam, ahogy hangosan válaszoltam:
– Nem mondhatnám, hogy megtettem. Azóta biztos nem, amióta megírtam az utolsó időutazással foglalkozó regényemet. Hangja megint felcsendült a fülemben vagy az elmémben:
– Az idő egy olyan múlt és jövő között terül el, aminek nincs objektív realitása. Az idő egy nyelvi és gondolati megszokás, társadalmi megegyezés.
– Más szavakkal, az idő azért létezik, mert azt mondjuk rá?
– Pontosan úgy van – suttogta. Az idő olyan, mint egy film életedről, ami külön kockákból áll, és ezek szaladnak el egy lencse előtt. Minden kockán a mindenkori jelen pillanatban létezel, de a kockák mozogni látszanak. Kivetítheted tudatodat az általad múltnak és jövőnek nevezett helyre, de nem tudsz más pillanatban élni, csak a jelenben. Én és a fajtám a jelen pillanat mesterei vagyunk. – Ezt kimondva kinyújtózott, méltóságteljesen lefeküdt, és a bundája ápolásának látott.
Végiggondoltam, amit mondott. Mindig is kedveltem a macskákat, tartózkodóan felsőbbrendű viselkedésük ellenére. Azon kívül, amennyire őrültségnek tűnt a Jelenlét Törvényét egy macskától megtanulni, ugyanannyira éreztem teljesen helyénvalónak is. Egyetlen általam ismert macska sem törődött sokat a múlttal vagy a jövővel. Mint a legbölcsebb mesterek, a macskák minden egyes pillanatot azon frissiben élnek. A macska felnézett rám teljes figyelemmel.
– Én és a fajtám mindig teljes mértékben jelen vagyunk. Itt és most. Elmondhatod ezt te is magadról?
– Én? Hát, igen. Én… én néha úgy érzem, éppen itt vagyok. Ami azt illeti… – Mire ezt eldadogtam, már más, fontosabb dolgok kötötték le a figyelmét, mint például a tűz fényében keringő molylepke megfigyelése.
Mintha semmi válaszra érdemeset nem mondtam volna, folytatta.
– Amit ma reggel vagy tegnap, vagy tavaly tettél, már eltűnt, csak elmédben él. Ami jönni fog, az még csak álom. Tudod, csak ez a pillanat áll rendelkezésünkre.
– Tudom – mondtam, de egyáltalán nem voltam biztos benne, mit is tudok.
– Még nem fejeztem be. Tisztában vagy vele, hogy az idő múlásának érzése csak egy sor benyomás és emlék, amik a jelen pillanatban történnek?
A múlt miatti bánkódás csupán egy élmény, ami most történik veled. A jövő miatti aggodalomnak csak az elmédben van realitása ebben a pillanatban képzetként, hangokként és érzésekként. Más szavakkal, a múlt és a jelen is épp most történik, ahogy teremted őket.
Halovány kísérletet tettem felsőbbrendűségem éreztetésére és azt mondtam:
– Ha ez a Jelenlét Törvénye, hát meglehetősen elvontnak tűnik.
– Az idő az elvont fogalom – válaszolta. – Akárhogy is, a Jelenlét Törvényét nagyon gyakorlati módokon alkalmazhatod, ha száműzni akarod a megbánást, nyugtalanságot vagy a zavarodottságot. Ha gyakorlod, figyelmed jelen pillanatba való visszafordításának képessége fejlődik az idő múlásával. Egy napon majd lehet, hogy képes leszel ezt úgy tenni, ahogyan én, teljesen természetesen. Hát, ennyit a felsőbbrendűségről, gondoltam. Ez a macska fején találta a szöget. És nyilvánvalóan gyakorolta, amit prédikált. Ekkor az elmém elvándorolt egy pillanatra, és az ajtó felé pillantottam. Hol lehet a bölcs? Már rég vissza kellett volna érnie.
– Hahóóó! – hallottam a macska hangját, és ez visszazökkentett a jelenbe. – Érted, hogyan változtathatja meg a Jelenlét Törvénye az életedet örökre? Az „örökre” alatt persze az itt és mostot értve.
– Már régen tudom a jelen pillanatban való élés értékét – vágtam vissza, próbálva megmenteni némi önbecsülést.
– Tudni és megtenni nem feltétlenül egy és ugyanaz, különösen a te esetedben – dorombolta és felettébb elégedettnek látszott magával.
– Ha bármikor valami problémád van, az valamivel a jövőből vagy a múltból van kapcsolatban. Azzal tartod a problémáidat életben, jelenlegi tudatodban, hogy figyelmet és energiát szentelsz nekik, lakbér nélkül, ingyen hagyod őket a fejedben lakni. Én, ezzel szemben nem adok nekik nappalaimból. Az élet túl rövid – mondta, hangjában megmásíthatatlansággal.
– Hát... köszönöm fenségednek – mondtam. – Befejezte?
– Korántsem. Nem, amíg igazán meg nem érted, hogy a múlt és a jövő semmi egyéb, mint a tudat egy rossz szokása – a te tudatodé. A múlttal vagy jövővel kapcsolatos nyugtalankodás olyan, mint az őrült ember káprázatai, aki olyan hangokat hall vagy teremtményeket lát, amik csak az ő képzeletében léteznek, persze a jelenlévők mindig kivételek ez alól.
Annak iróniája, hogy ezt egy beszélő macskától hallom, egyszerűen nem hagyott nyugodni.
– Mindazonáltal – folytatta –, ahogyan egyre inkább tudatában vagy annak, hogy mit csinálsz, képes leszel leküzdeni ezt a szokást, mint bármely másikat, hogyha emlékszel és alkalmazod a Jelenlét Törvényét. – Felhagyott szőrének nyalogatásával és osztatlan figyelmében részesített. – Komolyan remélem, hogy értékeled a Jelenlét Törvényét és az időt, amit a neked való elmagyarázására szakítottam.
– Nem várt a válaszomra, folytatta: – A jelenlét olyan, mint egy időgép, ami megvilágítja a tudatot; megszabadít az aggodalmaskodástól, és egy újfajta életmód megszületését teszi lehetővé. Más szavakkal, egyre inkább olyanná válsz, mint amilyen én vagyok.
– Alig várom – mondtam és nevettem.
– Amint már mondtam, annak érdekében, hogy jelen legyél, itt kell lenned az adott pillanatban, emlékezned kell, hol vagy és mikor vagy; és akkor tudni fogod ki vagy. A jelenlét megtanítja neked, hogy fontos, amit ma teszel, hiszen életed egy napját áldozod rá. Tehát engedd meg ennek a törvénynek, hogy söpörje tisztára tudatodat a szükségtelen szeméttől, és visszajuttasson a világosság, egyszerűség és belső béke állapotába.
– Ahol te vagy – tettem hozzá önként.
– Örülök, hogy észrevetted – dorombolta. – És ne feledd, bármilyen valósak vagy feszítők is gondolataid, mindig segítségül hívhatod a Jelenlét Törvényét, ami emlékeztet a most kizárólagos létezésére, a most kizárólagos valóságára. Ha ezt tisztelettel áthatva teszed, a pillanatot megszentelve, akkor átadod magad annak a csendes, macskaszerű énednek belül, amelyik tudja ezt, és már rendben is van minden.
– Tehát ilyen egyszerű macskaszerűvé válni?
– A te esetedben ez jelentős erőfeszítés lehet – mondta, miközben felpúpozta hátát, ásított, majd a tüzet megkerülve az ajtó felé indult. – Ragadd meg a pillanatot, tedd egyik lábad a másik elé, és azzal foglalkozz, ami előtted van. Mert nem számít, merre kalandozik el a tudatod, a tested itt marad az „itt és mostban”. Ha rohanásban vagy, pihenj meg a jelenben. Végy egy mély levegőt, és gyere vissza az itt és mostba. – A macska még egy utolsót nyújtózott kényelmesen, és egyetlen további szó nélkül kisétált az ajtón.”
