„A gyerekek arra a napra várnak,
Amikor jól érezhetik magukat…
a boldog születésnap,
a boldog születésnap…
Melyet azért tartanak,
Hogy minden gyerek érezze azt,
Amit érezni kellene…”
… több mint egyszer egy évben… egészíteném ki Gary Jules – Mad World című dalának szövegét. Persze nem arra utalok ezzel, hogy az a jó élet, melynek minden pillanata boldog, mert ezt hinni önámítás. Csak arra, hogy mégsem évente egy napra kéne korlátozni ezt az életérzést, mert a boldogság elérése azért fontos küldetés az életben.
Na de mi is az a küldetés, ráadásul az életünk küldetése?
Tudjuk, mitől vagyunk igazán boldogok?
És ha csak gondolatban odafordulunk családtagjainkhoz, barátainkhoz és feltesszük a kérdést: tudjuk mi az életük küldetése és mitől igazán boldogok? Általában azt hiszem ennél a pontnál a legtöbben hatalmas távolságot éreznek, nem csak a másikkal, önmagukkal szemben is.
Özönvízként zúdul ránk minden irányból rengeteg bölcsesség, tudatos gondolkodás, spiritualitás, sok-sok elmélet egy új világról, ami hihetetlen dolgokat ígér.
És ahogy erre gondolok, felfelé nézek, mert azt érzem, ez még ott van: fent (sőt azt hiszem, a legtöbben azt kérdezik: „Mi van?”). Nincs is ezzel gond, csak az eget bámulva sétálgatni azért veszélyes lehet. Előbb utóbb valamibe megbotlunk, ami visszaránt a Földre, elgáncsol, arcon csap, megfoszt valamitől, ami elterelte a figyelmet a küldetésről.
De ez a küldetés is olyan „nagy szó”. Nekem valami akciófilm jut róla eszembe, a mai gyerekeknek meg talán valami videojáték. A feladat szó talán egy fokkal enyhébb, bár ez is kinek-kinek iskolai élménye szerint. Lehet még cél.
És most ezen az irányon elindulva első lépésként mindenki keresse meg a neki megfelelő kifejezést!
Szóval, amikor ezekkel a dolgokkal foglalkozunk, meg kell élnünk azt a fajta értelemnélküliséget és elszigeteltséget, amit a fent idézett dal is sugall. Viszont ilyen helyzetben sokan érzik azt, mit sem segít a távolról ránk zúduló bölcsesség-csomag, Buddha üzenetei. Mit kezdjek vele itt, ebben a társadalomban, minden reggel, átverekedve magam a városon, be a munkahelyemre (ahová pénzt keresni járok), vagy az iskolába, ahol senki sem ismer igazán.
Éreznek haragot, utálatot, vagy talán még ezt sem, „csak” közönyt, és érdektelenséget.
Persze nem feltétlen a különféle bölcsességekkel van a gond, csak integrálni kell őket a saját életünkbe.
Van, aki azt érzi az egész élet harc, más azt, hogy az egész élet önfeláldozás.
Meg lehet ezt másképp élni? Talán ha megfigyeljük, megismerjük önmagunkat.
Semmi gond nincs azzal, ha valaki harcos, csak nem mindegy hogy másokkal, vagy másokért harcol. Valaki azért önfeláldozó, mert úgy hiszi, ezzel érheti el, hogy szeressék, vagy képes úgy gondoskodni, hogy hagyja a másik akaratának érvényesülését azért, mert tudja, a másik helyett elvégzett feladattal csak árt.
Fontos megtudni, milyen típusok vagyunk? Célratörők, mentális beállítottságúak, érzelmesek, maximalisták? Aztán el kell fogadnunk, meg kell látnunk ebben a lehetőséget (pozitív aspektusát), megtanulni alkalmazni, az energiáinkat jó irányba terelni.
Kezdjük el megismerni önmagunkat, csak így ismerhetjuk fel azokat a családi mintákat is, melyekről azt hisszük irányítanak, pedig elengedhetnénk őket.
Így is lesznek rossz napjaink, de a tapasztalatok garantáltan mások lesznek.
