Volt egyszer egy bölcs, aki az óceán partjára járt írni. Nagyon különleges ember volt, ugyanis a kultúra két legjavát kapcsolta össze: egyszerre volt költő és tudós. Eme két szemszögből éleslátással és gyönyörűen írt a világról és a benne betöltött szerepünkről.
Az volt a szokása, hogy a parton sétált, mielőtt munkához látott volna. Egy nap épp a part mentén andalgott, amikor észrevett egy embert, aki úgy mozgott, mint egy táncos.
Magában mosolygott, ahogy arra gondolt, hogy valaki tánccal üdvözli a nap kezdetét, és meggyorsította lépteit, hogy utolérje őt. Ahogy közelebb ért, látta, hogy egy fiatalember volt az, és nem táncolt, hanem lenyúlt a homokba, felemelt valamit, és óvatosan az óceánba dobta.
Ahogy odaért hozzá, megkérdezte:
- Mit művelsz?
- A fiatalember megállt, felnézett és így válaszolt: Az óceánba dobom a tengeri csillagokat.
- Azt hiszem inkább azt kellett volna firtatnom, hogy minek dobod a tengeri csillagokat az óceánba.
- A nap már felkelt, és hamarosan apály lesz, és ha nem dobom őket a vízbe, elpusztulnak
- De, fiatalember, nem látod, hogy több kilométernyi partszakaszon hevernek a tengeri csillagok? Nem sokat számít ami teszel.
A fiatalember udvariasan meghallgatta, majd lehajolt, felvett még egy tengeri csillagot, és a vízbe dobta a hullámok közé.
- Annak az egynek, annak számított.
Válasza felbőszítette a bölcset, ezért azt sem tudta, hogy válaszoljon. Ezért inkább vissza fordult és visszavonult a kis kunyhójához, és elkezdett írni.
Egész nap, miközben írt, annak a fiatalembernek a képe üldözte őt. Megpróbált szabadulni tőle, azonban nem sikerült. Végül késő este ráeszmélt arra, hogy ő, a tudós poéta nem értette meg a fiatalember tetteinek lényegét.
Rájött arra, hogy amit a fiatalember úgy döntött, hogy nem marad az univerzum puszta szemlélője, és nézi, ahogy az elmúlik, hanem cselekszik és változtat a helyzeten.
(M.G.)
