"Én csak segíteni szeretnék"!
Ismerős a mondat?
Vajon eljött már ennek a helye és az ideje?
Mikor mondhatjuk el magunkról, hogy valóban segítők vagyunk, vagy per pillanat azzá váltunk?
Ha a szakmánkból ered a segítő szándék, az már feljogosít minket a segítségnyújtásra?
Várjuk meg még kérnek minket, vagy adjuk magunk? Te melyiket választanád?
És hová sorolnád magad?
"A világmegváltó", az "én majd megmutatom" vagy éppen a "lelkesítő soha ne add fel"?
Talán árnyalnád egy kicsit? Megértem.
Mindenből egy csipetnyit, mint főzésnél a megfelelő fűszerezés. Nem látható, de mégis áthat az ízlelésnél a valódi tartalom.
"Ami igazán lényeges az a szemnek láthatatlan" - mondaná a Kis herceg, de valahogy van, ami látható: a hitelesség.
Mutasd meg, Aki te vagy. Hogy mit, és hogyan is vészeltél át, hogy most képes vagy egyenes derékkal beszéln,i a múlt árnyairól és megszépült tapasztalatairól.
Annak, aki segítségedre szorul, világíts rá saját mélységeire és magasságaira. Tudatosítsd benne a jelenlétet, és a kitekintést. Ha csak pillanatokra is, de mutass több nézőpontot, ahonnan szembenézhet önmagával és leolvadhat önnön álarca.
Lássa magát igazán lecsupaszítva. Szembesüljön tükörképeivel, saját döntéseivel, amik számára a helyzetet okozzák.
Higgy és bízva bízzál: a tudatos út az egyetlen, ahol szembenézhetsz önmagaddal, és ez mindenkinél kicsaphatja a biztosítékot.
Tükröződsz, még ha csak másodpercekre is. És ez a tükörfény újra és újra megvilágít majd téged, és a másikat is, még ha csak rövid időre is.
Az örök kérdés pedig: Vajon mi volt az igazi segítségünk? A szavunk, a hallgatásunk, a kezünkbe fogott tükrök vagy a nem cselekvésünk.
Mindenki döntse el maga.
Dió
